Szardínia

---

Asinara – Magyar hadifoglyaink emlékére

Monarchiás haláltáborból a maffia börtöne –

Magyar hadifoglyok a szardíniai Szamár-szigeten

Mérgezett tenger

Szégyenletes történet. Jobb volt megfeledkezni róla. Eltitkoltuk magunk előtt is. A többség letagadja, hogy ilyesmi megtörténhetett – efféle bejegyzések olvashatók olaszoktól egy olyan paradicsomi szépségű hely kapcsán, amely csaknem száz esztendeje maga a pokol volt a k. u. k hadsereg katonái, így több ezer magyar baka és tiszt számára. A szardíniai Asinara, amelyet a két háború után is a világ egyik legszigorúbb börtönszigeteként emlegettek, ma is csak korlátozottan látogatható. Áthajóztunk, hogy megtaláljuk az elveszett magyarokat, akik az első világháború legsötétebb fejezetének szereplői voltak.

Margittai Gábor

Mottó: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, a mely engem ért, a melylyel engem sujtott az Úr az ő búsult haragjának napján!” (Jeremiás siralmai 1:12)

Legyen a neve Szűcs András, és tegyük föl, hogy az erdélyi Alsó-Fehér vármegyében, Tövisen (ma Teius) született a millennium évében. Tizennyolc esztendővel később, ifjúkorának megfellebbezhetetlen lezárásaként hadifogságba esett a Cer hegyért folytatott véres harc során – miközben a Monarchia hadereje igyekezett megállítani „kutya” Szerbiát. Alig tört ki az első világháború – a falevelek még biztosan nem hullottak le –, 1914 nyárutóján ott, a Cer hegy alatt ízlelte meg először a vereséget az Osztrák–Magyar Monarchia V. hadserege. Nem kevesebb, mint huszonháromezer ember árán. Szűcs András szerencsésnek mondhatta magát, mert ő abba a csoportba tartozott, aki élve és elfogadható egészségi állapotban került a szerbek keze közé. S még szerencsésebbnek, hogy egészen a következő nagy k. u. k offenzíváig, 1915 őszéig abban a legszűkebb csoportban maradhatott, amely nélkülözve, élősködőktől és betegségektől gyötörve ugyan, de viszonylagos nyugalomban pergethette a balkáni rabkatonák napjait.
Ekkor azonban a Drinától a Száván és a Dunán át a Vaskapuig dörögni kezdtek az ágyuk, és August von Mackensen vezetésével megkezdődött a német és osztrák–magyar csapatok mindent elsöprő támadása, amelynek során 1915 októberében elesett Belgrád, a bolgár haderő bevette Nist, és a hátrálás közben is szívósan védekező szerb hadsereg több tízezer hadifoglyot – köztük Szűcs Andrást – hurcolt magával délnyugat felé. Ez a menet pristinai halálmars néven vonult be a magyar hadtörténelembe. És semmilyen néven sem a magyar közemlékezetbe.
Ha az első világháború egyik legszennyesebb fejezete Albániában lezárult volna 1915 karácsonyán, akkor is érthetetlen, hogy miképpen hullott ki a nemzeti tragédiák iránt oly fogékony közösségi emlékezetünkből. Jóllehet, magát az első világháborút sem övezi az az érdeklődés és kegyelet, mely kijárna a XX. századi Magyarország – és minden magyar család – kényszerpályáit meghatározó eseménysorozatnak. Csakhogy a pristinai halálmars nem ért véget Vlora kikötőjében, hanem a fokozhatatlan fokozásával folytatódott a tengeren át Szardíniáig. E mediterrán sziget mellékszigetén a túlélőkre már csak egyetlen feladat várt: életben maradni a szűkös földdarabon, amelyen a fegyelmezett katonák őrjöngő fenevaddá váltak, és a halál árnyékában az aljasság olyan mélypontját érték el, amelyre emlékezni is szégyen. Szűcs András történetével mi mégis emlékezni és emlékeztetni akarunk.

**********

Önfeledten locsogó, izgatott olasz turistacsoport özönli el a kis bárkát, a fedélzeten fényképezik egymást, nekivetkőznek a tűző napon; majd az egyik hölgy végigkínál mindenkit süteménnyel, újabb okot adva a vidám zűrzavarra. A Földközi-tengeri Szardínia északnyugati sarkantyúján, Stintino turistakikötőjében horgonyozunk. Az egykor halászatból élő, a tonhalaknak egész múzeumot szentelő falu ma elsősorban idegenforgalmi központ: türkizkék vize, vad parti sziklaalakzatai és középkori romjai turisták tízezreit vonzzák a főszezonban. Kikötőjéből indulnak azok a kis hajók is, amelyek egy különlegesen szép és bizarr nemzeti park látogatóit szállítják Szardínia második legnagyobb mellékszigetére. Oda, ahová ma is csak korlátozott számban, kemény szabályok betartatásával engednek csoportokat, amelyek szabadon nem mozoghatnak a területen.
Forró az őszi délelőtt, jólesik a tengeri szél, amint bárkánkkal végigvágtázunk a part mentén. Elhagyjuk a Torre Pelosa festői bástyaromját, amelyet a szaracén kalózok ellen emeltek a katalán-aragón „kalózok”, Szardínia XIV. századi megszállói; majd elhajózunk az Isola Piana kopár földdarabkája mellett, amelynek az a legfőbb nevezetessége, hogy legelőjéért tehéncsordák úsznak versenyt a kora téli tengerben, a pásztorok vad káromkodásai közepette – ami látványnak sem lehet utolsó.
Amikor félórás hajókázást követően végre horgonyt vetünk Asinara sziget kikötőjében, rádöbbenünk arra, hogy valójában a legkártékonyabb bűnözők útját járjuk be. Ahol most partra szállunk, néhány évvel ezelőtt még maximális biztonságú erődítmény állt: akik ide kerültek, még mezőgazdasági vagy útépítési munkára sem hagyhatták el az épületet – csak ha éppen a „Bunker” mélyére kellett zárni őket. Asinara, a Földközi-medence egyik legszebb szigete ugyanis a kilencvenes évek derekáig Olaszország – sőt többek szerint a világ – legszigorúbban őrzött börtönbirodalma volt: itt hűsöltek a maffia legvéreskezűbb főnökei, illetve a szélsőbaloldali terroristacsoport, a Vörös Brigádok tagjai is. A jó egy évszázados fennállás során csupán két embernek sikerült megszöknie – mondani sem kell, hogy mindkettő szárd bandita volt –, pedig a tehenek szigete látszólag kőhajításnyira van, onnan a szárazföld már csak néhány karcsapásnyira. Ám az Asinara körüli tengeráramlatok sokkal erősebb őrizetnek bizonyultak a börtönőröknél, amiről számos vízi hulla tanúskodott.
Fornelli, a börtönsziget legmélyebb bugyra megtévesztő látvány: olyan, mint egy mexikói erőd a sivatag közepén. Hófehér falai szikráznak a napsütésben, körülötte kaktuszok, mediterrán machia, tüskés bozót és sziklás hegyek – ám látótávolságon belül újabb és újabb börtönök sorjáznak a sziget partvidékén. Főkapuja előtt acéllemezekből tákolt őrbódé mutatja, hogy az őrök helyzete sem lehetett rózsás az iszonyatos forróságban, amint itt pörkölődve szemlélték, hogyan építenek kövekből csillag alakú kerti parcellákat a rabok. Ezek a csillagok ma is ott vannak a fornelli „Supercarcere” előtt, üresen, elhagyatottan, akárcsak a cellák és a sétálóudvarok odabent – az olasz büntetés-végrehajtás borzongató múzeumaként.
A turistahajóból kikászálódókat gumikerekes kis zöld „vonat” várja, azzal fogunk végigzötykölődni a 17 kilométer hosszúságú, legkeskenyebb pontján 290 méter, legszélesebb részén 6,5 kilométer szélességű szigetecskén. Nincs elszakadás, nincs rögtönzés, engedelmes nyájként, az angolul nem beszélő idegenvezető nyomában loholva lehet megtekinteni Asinara látványosságait – s amikor kérdezősködni kezdünk, vezetőnk világosan tudomásunkra hozza, hogy a programnak nem része a kegyeleti pontok bejárása. Azaz a helyszínen szembesülünk azzal, hogy esélyünk sincs meglátni, amiért több mint másfél ezer kilométert tettünk meg Budapestről.

Persze, aki nem a poklot jött tanulmányozni a paradicsomban, az könnyedén elveszhet a sziget háborítatlan, nyers szépségében. Mivel lakosságát a XIX. század végén száműzték a szardíniai szárazföldre, és attól fogva egyetlen megközelíthetetlen lágerré vált – a mediterrán növényzetnek sehol másutt nem látható pompája ragadja el a mai látogatót. Borókafélék, törpenövésű, vén, görcsös píneák parti ligetei, bódító illatú fűszernövények, gömbölyded euphorbia, azaz színváltó kaméleonbokor, hangafa – mely, mint Jeremiás prófétától tudjuk, „szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön” – és még ki tudja, miféle növények légies függönye borítja be a százmillió éves, szürreális alakzatú sziklákat, amelyek mellesleg Olaszország legrégibb kövei. És túl mindezen, túl Asinara szigorúan védett tengeri rezervátumán, túl a turistákat kíváncsian leső muflonokon – e bozótosban legelészik a félvad albínó szamár, az „asino”, a kies-kietlen Szamár-sziget névadója. Ritkán barátkozik, inkább egykedvűen bámulja az átutazó vándorsólymok, kormoránok, flamingók csapatait, mellesleg ide vonzva a turistákat a világ minden szegletéből. Asinara a mediterrán világ esszenciája, a földköziség sűrítménye: ilyen lehetett Andalúziától Levantén át a Magrebig a földnek ez a rendkívüli szelete. Mielőtt a déli (meg északi) ember össze nem taposta, tele nem szemetelte: be nem lakta volna. És fogolytáborokat nem kezdett elkeríteni belőle.

**********

„Sokan közülük ott rogytak össze szemünk láttára s lehelték ki lelküket. Szegények már hetek óta nem kaptak enni; a szerbek azt mondták, hogy egyenek azt, amit találnak. Eladták ruhájukat, takaróikat, csakhogy vehessenek az árán valamit. Éjjel a nagy hidegben aztán megfagytak. Akiknek még jártányi erejük volt, azok a hegyi falvakban ennivalót loptak, néha baromfit s azt falták fel, úgyszólván félig nyers állapotban. Lophattak zavartalanul, hiszen szerb őreik jártak elől példával. Némelyik katonánknak adtunk egy harapás kenyeret vagy egy kevés pénzt, de magunknak is alig volt, s amikor ez is elfogyott, bizony félrefordítottuk fejünket, hogy ne lássuk a rimánkodó arcot s a felénk nyúló kezet” – naplójában így emlékezik meg a pristinai halálmars részleteiről Szakraida István k. u. k tiszt, egyszersmind fölvetve számos megfejtésre váró talányt. Hogyan lehet megtenni több mint hétszáz kilométert télvíz idején gyalogosan, a legvadabb hegyi terepen élelem, ruházat és orvosi ellátás nélkül? Milyen „nem szokványos” eszközökre van szükség ahhoz, hogy valaki túlélje ezt a megpróbáltatást? Miféle matematikai szükségszerűség az, hogy nyolcvanezer hadifogolyból huszonnégyezer érkezzen meg a végcélhoz?
A tövisi születésű Szűcs András baka története nem az egyetlen, mely regényért és megfilmesítésért kiált a magyar történelem sötét fejezeteiből, és amely következésképpen egyetlen hitvány sort sem kapott nagy nyilvánosság előtt. A magyar szórványvilággal foglalkozók előbb-utóbb óhatatlanul belebotlanak egy titokzatos és baljós tömegbe: olyan emberek tekintélyes csoportjába, akikért nem szokás szót emelni, mert javarészt tömegsírok fenekén „nyugszanak” – elfeledve, névtelenül.
A halottak szórványába.
Szűcs András, miután szerb hadifogságba esett a Cer hegynél, és nem kaszálta le sem a betegség, sem az éhezés, 1915 őszén már alaposan legyöngülve került a foglyok nisi menetoszlopába. Amikor a központi hatalmak másodszor is lángba borították Szerbiát, másfél millió civilt és több százezer ellenséges katonát késztetve pánikszerű menekülésre, a Balkánon már hónapok óta járványok tomboltak. A korábbi ütközetek környékén halottak ezrei hevertek az utak szélén, szélsebesen terjedt a kiütéses tífusz és a kolera, egész falvak haltak ki, akár a nagy középkori járványok idején. Miután Rigómezőnél katlanba szorult, majd összeomlott a szerb hadsereg, harmincötezer monarchiabeli fogoly – a nyolcvanezer maradéka – indult meg délnyugat felé, hogy a civilek szekér- és autókonvojai meg a katonák szétzilált sorai közé keveredve, puskatussal ösztökélve, gyakorlatilag minden ellátmány nélkül Albániába gyalogoljon. Át a kétezres hegyeken, öszvércsapásokon imbolyogva, a szerbek által nem sokkal korábban fölperzselt albán földeken, bosszúszomjas törzsek területein átvergődve úgy, hogy minden pillanatban elvághatták a torkukat.
Még a naplók leírásai alapján sem képzelhető el, ami a balkáni hegyekben történt ezzel a fogolycsoporttal. A legénység többnyire a szabad ég alatt éjszakázott, hajnalonta több százan halálra fagytak. A gyöngébbektől elvették az innen-onnan kikapart rohadt répát, leszaggatták a bajtársak egymásról a ruhát, sőt egyes beszámolók szerint kannibalizmusra is volt példa. Rengetegek zuhantak szakadékba, haltak éhen, vagy estek áldozatul a szerb őrök kegyetlenkedéseinek, akik ugyanúgy nélkülöztek és haldokoltak, mint áldozataik. Megesett az is, hogy a szerb katonák kenyérre cserélték puskájukat az albánokkal, akik ezekkel a fegyverekkel lőtték hátba őket. Volt, hogy török temetőben, a sírkövekből készítettek tűzhelyet meg éjszakai menedéket a rabok, de az is előfordult, hogy ötven lóra méretezett istállóban ezerötszázan próbálták átvészelni az éjszakát, állva, egymást taposva. Szűcs András többször szemtanúja lehetett, ahogy társai mindenükből kiforgatva, egy szál alsógatyára vetkőztetve vánszorogtak a szakadó hóesésben; sőt maga is részese lehetett azoknak a mohó zabálásoknak, amikor az út szélén haldokló igásállatok eleven húsát marcangolták foglyok és őrök egymást taszigálva.
Több mint két hónapba és további tízezer hadifogoly életébe került, amíg végül elértek Albánia mocsaras lapályaira. Itt már megesett, hogy a szerbeket gyűlölő albánok – a török–magyar barátság szellemében is – kéménybe, padlásra rejtettek leszakadó bakákat, akik később biztonságban visszajuthattak a bolgár előőrsökön át a Monarchia haderejéhez. Ám az emberek többsége árnyékká vált a két hónapi éhezést követően: csontsoványan, fakó arccal, tébolyult tekintettel „menetelt” a k. u. k. szellemhadsereg: sokan négykézláb kúsztak, mert cipőtlen lábuk csupa seb volt. De mindnyájan eljutottak arra a szintre, amelyet egy magyar hadifogoly így fogalmazott meg: „Az ember nem gondol már semmire, senkire, csak arra, hogy éhes, hogy erőszakkal, ha kell, gyilkolással is ennivalót szerezzen magának. A lélek minden magasztosabb tevékenysége, a szív minden nemesebb érzése megszűnik, nem gondol már senki se anyjára, se feleségére, se gyermekére…, csak enni… enni akar; állatias éhségét bármiképpen is csillapítani!”
A tövisi Szűcs Andrást és 1914-ben fogságba esett társait a Magyar Királyság déli határvidékétől néhány kilométernyire kezdték hajtani, érdemes megnézni a térképen, a Balkán túlsó felére: a Csupria–Nis–Baltce–Pristina–Prizrend–Elbasan–Tirana–Durres–Fier–Vlora-útvonalon. 1915 karácsonyára – amikor az ünnepek alkalmából tíz ember húsz kanál nyers lisztet kapott a szerbektől ajándékba, meg egyetlen komiszkenyeret – érkeztek az olasz hadsereg védőszárnyai alá, amelynek tisztjei és legénysége nem hitt a szemének, amikor meglátta a nyomorultak ármádiáját. „Torzonborz szakállal borított arcukkal, mélyen ülő, karikás szemükkel, remegő kezükkel már nem is emlékeztettek civilizált lényekre (…). Lealjasult állapotuk, amibe a fizikai leromlás juttatta őket, kiölte belőlük a legcsekélyebb erkölcsi érzéket is, felszínre hozta az állati ösztönöket. A betegek és halált várók tömegét sokan vették körül, akik a végüket lesték, hogy kiragadják a kezükből a darabka kenyeret, és elszedjék a rongyaikat” – írja e fogolysereg új olasz parancsnoka, bizonyos Pietro Marini tábornok (Lőrinczi László fordítása és kutatásai).
Decemberben Szűcs András felszállt a Dante Alighieri nevű gőzösre, hogy túlélve a pristinai halálmarsot, az olaszoktól némi táplálékhoz és ruhához jutva megkerülje az olasz csizmát, s néhány nap múltán révbe érkezzen egy kis szardíniai szigeten. A Nisből elindult harmincötezerből huszonháromezren jutottak el Vlora kikötőéig, és várták sorsuk jobbra fordulását, az odisszea végét olasz fennhatóság alatt. Mindez így is történt volna, ám a Dantéra és a többi gőzösre velük együtt felszállt egy potyautas is, aki miatt a halálmars csupán a pokoljárás előzményének bizonyult.

**********

Meglepően napsütötte börtönbe lépünk: Fornelli, az egykori maximális biztonságú börtön tengerkékre festett acél cellaajtóival, világos, szellős zárkáival, fákat nevelő betonudvarával nem tűnik olyan helynek, mint amelyikre még a legkeményebb maffiózók is remegő térddel emlékeznek. A vidám olasz turistasereg beözönlik a folyósokra, összekeveredik más vidám olasz turistacsoportokkal, megtapogatják a rácsokat, bekukucskálnak a kémlelőnyílásokon, odanyomják orrukat a beszélő néhány milliméter vastagságú plexilemezéhez, aminél közelebb soha nem juthatott egymáshoz elítélt és családtagja, aztán kiviharzanak a belső udvarra – ahol pontosan értelmezhető, mit is jelent a maximum biztonság. Bástyák és őrtornyok erdejében futnak a párhuzamos sikátorok, amelyek a négy fal közé zárt, fölül is vastag ráccsal fedett, szűkös sétálókarámokba vezetnek. Csak az eget, néhány felhőt meg a környező hegy tetején magasodó várromot látni innen, különös konstruktivista árnyékot vetnek a rácsok a falakra. Ugyanezt szemlélhették napi sétájukon a maffiaellenes harc hősi halottainak, Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bíróknak, illetve Aldo Moro kormányfőnek a gyilkosai is, amikor még nem nőtt facsemete a sarokban lévő pottyantós budiból.
Asinara börtönszigeti pályafutása azonban nem néhány évtizede kezdődött: a földközi-tengeri kalózok által kedvelt, mindentől távol eső földdarab találékony hasznosításáig 1885-ben jutott el a fiatal olasz kormány: itt alapították meg az ország karanténját, a tengeri utazók elkülönítésére és megfigyelésére szolgáló lazarettet s vele egy időben a mezőgazdasági büntetőkolóniát, amelyből aztán kinőtt az első világháború haláltábora, illetve a maffia börtöne. Ám a köztes időszakban sem volt pihenő: a harmincas évek második felében ide száműzték a megszállt Etiópia hadifoglyait; a háború után itt őrizték Szardínia legmegátalkodottabb banditáit, míg a hetvenes években meg nem érkeztek a maffiózók meg a Vörös Brigádok alapítói, akik miatt maximális biztonságú karcerré kellett alakítani a Szamár-szigetet. Eközben a környezetvédők folyamatos ostrom alatt tartották a hatóságokat, hogy számolják föl a büntetőkolóniát, s adják át a helyet annak, amire Asinara a legalkalmasabb: egyedülálló gazdagságú nemzeti parknak. A nyolcvanas évek végére csaknem megszületett a kompromisszum; ám 1992-ben, amikor a szicíliai maffia feleségével és védőőrizetével együtt Palermónál felrobbantotta Falconét, illetve Borsellinót, az olasz kormány nem sokat teketóriázott. A környezetvédőket lesöpörte, elfogta Salvatore „Totó” Riinát, a „Fenevadat”, aki parancsot adott a bírók kivégzésére (és aki mellesleg bevezette a Cosa Nostrában, hogy az árulók gyermekeit is meg kell gyilkolni), s bezáratta Asinarán a Bunker nevű betonkockába, amelyet a vakító reflektorfények miatt „diszkónak” is becéztek. A nemzeti park végül 1997-ben alakulhatott meg, az első turista 1999-ben tehette be ide a lábát; de a park csupán 2000-re tudta birtokába venni az erősen lelakott Szamár-szigetet, ahonnan az utolsó elítélt és fegyőr is eltávozott addigra – szuvenírként magukkal hurcolva Asinara szomorú múltjának néhány felbecsülhetetlen értékű tárgyi emlékét.
Fornelli börtönében, e világos közlekedőfolyosók és tágas cellák útvesztőjében raboskodott tehát Olaszországnak az a része, amelyik nem bizonyult méltónak arra, hogy emberi civilizációban éljen. Ezen töprengünk, amikor kis zöld vonatunk elhagyja a „Supercarcerét”; ám mielőtt nekivágnánk Asinara hegyeinek, az épület szomszédságában megpillantunk valamit, ami nagyon nem ide való: egy hófehér szecessziós kutat. Rövid felirat olvasható rajta: 1916.

**********

Kilencszáztizenhatban a Szamár-sziget másból sem állt, mint sátrak végeláthatatlan sorából és hevenyészett temetőkből, ahová naponta százával hordták ki a halottakat. Aki élve kimászott a Dante gőzös gyomrából, és Fornelli valamelyik „kórházába” jutott, biztos lehetett abban, hogy nem éri meg a másnapot. A tengerparton máglyák lobogtak, a sziklák között kapart gödrökbe egymás hegyére-hátára dobálták be a sovány hullákat; de ez még mindig messze higiénikusabb volt annál, mint a környékbeli szardíniai falvak, például Stintino helyzete: ugyanis halászati tilalmat rendeltek el a katonai hatóságok, mert annyi holtestet hajítottak a tengerbe a Valónából érkező hajókról, hogy a k. u. k. szellemhadsereg megmérgezte a türkizkék vizeket.
Szívós szervezetének és fiatal korának köszönhetően Szűcs Andrást csak enyhébb tengeri betegség gyötörte a háromnapos hajóút során, így pontosan tudatában volt annak, ami körülötte történik. Ha éjszakánként rémálmok kínozták volna, biztosan az albániai kikötőt látja, amint a behajózás tülekedésében egymást taszítják a tengerbe a hadifoglyok, vagy azt a jelenetet, amint az unatkozó olasz katonák kekszet hajigálnak a tömegbe, majd röhögve nézik a morzsákért egymást marcangoló embereket. De Szűcs Andrást nem gyötörték rémálmok, mert nem is aludt: folyamatosan segédkeznie kellett a halott bajtársak tengeri „temetésénél”. „Sokan belehalnak a kimerültségbe és a tengeri betegségbe. A tengerbe hajítják őket, ennyi. Senkit nem érdekel a nevük” – örökítette meg az átkelést Josef Sramek cseh katona.
Csakhogy ez már nem a halálmars következménye volt: az albániai kikötőben a hadifoglyokhoz szegődött a háborúk, a hullagyárak beszállítója: a kolera. Amíg elérkeztek Szardíniára, a gőzösökről naponta százával dobták a tengerbe a halottakat – név és rang, származás és szülőhely feljegyzése nélkül. Ők nyomtalanul eltűntek.
Asinara katonai parancsnoka, Giuseppe Carmine Ferrari tábornok lelkiismeretes és akkurátus ember volt: a tábor fennállásának fél esztendeje alatt még annak lajstromát is vezette, mennyi só, cukor, liszt, kötszer fogyott; és igyekezett név meg behajózás szerint rögzíteni a szigeten elpusztult katonák névsorát – több mint 1400 nevet, lelket mentve meg a teljes megsemmisüléstől! A parancsnok 1929-ben megjelent ötszáz oldalas könyve az egyetlen átfogó dokumentum, monográfia a halálmars túlélőiről. A római kiadvány fényképei elborzasztóak: a sátortáborokban a puszta földön haldokló kolerások, temetések és temetések, aprócska kápolnák előtt térdeplő nyomorultak. Csak Fornelliben nyolcezer fogoly tengődött Ferrari kimutatása szerint…
Hogy miért végezhetett ekkora pusztítást a járvány a XX. század elején? A sziget hosszú ideig állami karantén volt ugyan – panaszolja Ferrari parancsnok –, harmincágyas kórházzal, néhány épülettel meg egy krematóriummal –; „ám természetesen nem volt felkészülve kolerában és más súlyos betegségekben szenvedő foglyok ezreinek fogadására. Semmi nem volt adott ehhez: se víz, se áram, se élelmiszer, se gyógyszer.” Mindezt súlyosbította a teljes hozzá nem értés, derül ki Sramek József indulatos naplójából: „A legrosszabb, hogy nincs víz. Nagyon messzire kell gyalogolnunk, hogy hozzájussunk: valahol a sziklák között gödröt kell ásnunk, megvárni, amíg a víz megjelenik, aztán kikanalazni. Rosszízű és sáros – de mit tudsz tenni, ha szomjas vagy!” Ráadásul az olaszok a szomjúságtól haldokló és a kolerás hasmenéstől kiszáradó embereknek eleinte sós konzervételeket adtak, úgyhogy aki nem jutott a fertőző sáros löttyhöz, az eszét vesztve a tengerből ivott – másnapra kiszenvedett. Az egész sziget úszott a bűzben, legyek ezrei lepték el az agonizálókat, az elgyengül emberek odakötözték magukat a latrina deszkájához, hogy ne zuhanjanak a gödörbe. Mint Sramek írja, a horvát foglyok üzletelni kezdtek a vízzel: cigarettára, kekszre cserélték, a betegeket pedig magától értetődően kifosztották, úgyhogy éjjeli őrséget kellett fölállítani. Egymás ellen. De az is gyakori látvány volt, hogy az élők együtt aludtak a halottakkal a sátrukban, sőt ételosztásnál a hátukra vették a hullát, hogy a másik adagját is fölvehessék.
Kilencszáztizenhatban, amikor Asinara elenyészően kevés vízlelőhelyeinek egyikén, Fornelliben a kút is elkészült, a huszonháromezerből hétezer k. u. k. katona nem tartott többé igényt ellátmányra.

*********
*********

Egyszerre ijesztő és komikus, ahogy egy-egy érdeklődő szamárfej kikukkant az ablakokon; amikor pedig beóvakodunk, egész fehér csordák trappolnak egyik szobából a másikba: ott kergetőzünk a romos épületekben az albínó jószágokkal, de nem engedik megérinteni magukat. Zöld kisvonatunk átkapaszkodott Asinara túlsó felére, gyönyörű tájakon, ember nem járta kis öblök fölött kanyarogva, hogy ebédszünetet tartsunk a Cala Reale, azaz a Király-öböl nagy kikötőjénél, ahol tanösvények és étterem várja a zötykölődésben meg egymás lepisszegésében megfáradt turistákat. Ez a Szamár-sziget központi helye: itt magasodik a régi karantén kopottas, narancssárga tömbje, a kórházépület, templomok, az adminisztrációs palota, illetve a fürdőház romjai a mólónál, ahol partra szálltak a tengeri utazók – meg minden háború száműzöttei. A turistacsoportnak tovább kell mennie a program szerint, velük együtt nekünk is, hiszen szabály az szabály. De mi megmakacsoljuk magunkat.
– Mondja, hol találjuk a katonai temetőket vagy a világháborús táborok maradványait? – kérdezzük az idegenvezető hölgytől. – Amíg a többiek megebédelnek, mi gyorsan megnéznénk őket.
– Nincs itt semmiféle temető, különben sem szabad itt csak úgy kószálni – felel nyugtalanul a nő. Még feszültebb lesz, amikor tudomására hozzuk, hogy magyarországi újságíróként kizárólag ezért jöttünk ide. Külön engedély kellene ehhez a nemzeti parktól, magyarázza. Útitársaink végül kicsikarnak nekünk két szabad órát, amíg a csoport a sziget másik csücskében lévő börtönkomplexumban álmélkodik, a rettegett Bunkert is megtekintve. Mi készséggel föláldozzuk Totó Riina, a Fenevad „diszkóját” Szardínia magyarjaiért.
Nem szeretnénk ugyanis elkerülni azt a helyet, amelyikre itt élő honfitársunk, a magyarországi turisták szardíniai utazásait szervező Petrei Emese hívta föl a figyelmünket, amikor arról faggattuk, ezen a gyönyörű mediterrán szigeten milyen hazai vonatkozású emlékek vannak. Nem sok, de az szívbemarkoló, tudtuk meg tőle: a „legmagyarabb” a Szamár-sziget, amelyre azonban ő sem tud egyszerű turisztikai célpontként tekinteni. Főleg azután nem, hogy egy nyári napon ott állt a monarchiás katonák asinarai csontkamrájában, és a látottaktól elakadt a szava. 2009-ben aztán megkereste őt egy kiskunsági asszony, hogy idős férje leghőbb vágya ideutazni: a nagyapja itt raboskodott a Szamár-szigeten, mely később számtalanszor felbukkant a gyermekkori mesékben. Tengerben úszkáló foglyokról szóltak ezek a történetek, akik vödrökbe gyűjtötték a kagylót, és friss citromot csavartak rá, ha megéheztek. Mielőtt útra keltünk volna, szót váltottunk ezzel az asszonnyal és férjével.
– „Asinara, Asinara, miért vagy te olyan árva / Elhagyatott szigetecskén…”, tovább sajnos nem tudom, nem maradt fönn írásban a szövege – idézi föl a nagyapjától tanult verset Vedres Ferenc nyugdíjas pedagógus és jogász.
– Férjem nagyon régóta szeretett volna Asinarára látogatni, s amikor nyugdíjba mentünk, a jubileumi pénzből terveztük az utat – magyarázza Vedres Ibolya, szintén nyugdíjas tanárnő. – Ám magyarországi irodák nem foglalkoznak ilyesmivel, úgyhogy az interneten kerestünk olyan embert, Emesét, aki helyben meg tudja szervezni.
– Nagyapám Szerbiában esett fogságba, Asinarán már jól bántak velük az olaszok. Onnan hamarosan Korzikára, majd Marseilles-be hajózták át őket, 1920-ban került csak haza, és fiatalon, hatvanévesen halt meg – mondja Ferenc.
– Rajtunk kívül még egy osztrák volt a csoportban, hármasban jártuk végig az emlékhelyeket, neki is a nagyapja raboskodott a szigeten. Mindenesetre jó érzés, hogy az olaszok ilyen szépen megemlékeznek ezekről a szerencsétlen emberekről. Nem, más magyar nem volt velünk – fűzi hozzá kérdésünkre Ibolya. Ennyi előismerettel válunk le az ebédelő olasz turistacsoportról, és bevetjük magunkat Cala Reale bozótosába. A dombtetőn szépen felújítva áll a kis templom, amelyet a krematórium kemencéjéből alakítottak át fogolyszentéllyé kilencszáztizenhatban; innen jól belátni a machia zöld tengeréből kiemelkedő maradványokat. Az albínó szamarak csapásain közelítjük meg azt az aprócska kápolnát, amelynek homlokzatán láthatóan kezdetleges szerszámokkal, de érző kezekkel faragott Piéta látható. Alatta latinul Jeremiás próféta szavai: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom…” A kápolna előtt két római katonaszent, Efizió és Gavinó betonszobra állt, amíg a kilencvenes években a hatóságok ki nem ürítették a börtönszigetet és ingóságait… Csak a talapzatok maradtak a bokánál kitört lábakkal.
A precíz Giuseppe Carmine Ferrari táborparancsnok azt is megörökítette 1929-ben kiadott könyvében, ki a kápolna két díszítője: „Georg Vemes, magyar fogoly”, illetve egy Saaz nevű magyar festő. A temesvári születésű Ősz Nemes György, miután hazavergődött Asináráról, számos míves emlékművet készített az első világháború hősi halottainak emlékére, többek között Budapesten, Nyírbátorban és Mindszenten, de valószínűleg ez a kápolna, illetve az innen nem messze, Campu Perdu táborában emelt monumentális szoborcsoport készülhetett a legdrámaibb körülmények között. Nagy utazás volt a címe a mára ugyancsak nyomtalanul eltűnt, négy-öt méter magas, szárd gránitból vésett alkotásnak, amely a halálmarsnak és a révbe érésnek állított emléket, ahogy – idézi a művész önelemző szavait Ferrari tábornok – a „gyötrelmes éhség, a tél szörnyűséges viszontagságai, a havon, a szabad ég alatt töltött fagyos, viharos éjszakák a nyomorúságnak már-már állati fokára süllyesztettek bennünket. A civilizált nevelésnek és a fegyelemnek még a nyomai is eltűntek belőlünk, s csak az önzés lépett helyükbe. Mindezt az emlékmű baloldalán elhelyezett csoport fejezi ki; jól látható, hogy két ember egy falatnyi kenyérért küzd” (Lőrinczi László fordítása). Szász István, e fiatal festőművész pedig, aki Valóna kikötőjéig minden holmiját elvesztette, ám vásznait mindvégig megőrizte, szép Szent Ferencet festett a kápolna üvegablakaira magyar tulipánmotívumokkal, valamint a Szeplőtelen Szüzet meg a Béke galambos allegóriáját. Ennek sincs ma nyoma. A fogolykápolna zárva; és sehol egy felirat, egy emléktábla a készítőkről. Pedig ők legalább túlélték…

**********

Az olasz álláspont szerint az első világháború egyik legnagyobb humanitárius mentőakciója volt a tengeri híd Albánia és Szardínia között, amelynek segítségével tízezreket mentettek meg a biztos pusztulástól. Tény, hogy ha még néhány napig ott toporognak az albániai kikötőkben és mocsarakban a k. u. k. haderő fogoly katonái, a nyolcvanezerből még hírmondó sem maradt volna. Tény az is, hogy az olaszok megtettek minden tőlük telhetőt: felruházták, elfogadható hajlékkal látták el a Szamár-szigetre deportált embereket, s egy idő után már ciszternahajókkal szállították a vizet – más kérdés, hogy amolyan „olaszos” szervezéssel azt is elérték, hogy a halálhajókon érkezők közül további ezrek pusztuljanak el kínok között. Josef Sramek cseh katona arról panaszkodik, hogy 1916 márciusában – amikor a járvány már lecsengett – kaptak csak vakcinát a kolera ellen! „Most, amikor már mindnyájan a temetőfal mögött vagyunk” – dühöng naplójában. Ám sajnos tény az is, hogy „az olaszok a fenyítés szakértői – tíz-tizenöt napig tartanak fogva egy falat kenyeret sem adva”, jegyzi le Sramek, és mindezt megerősítik olasz visszaemlékezők is. Giuseppe Agnelli katonai biztos, akit az akció támogatására küldtek ki, egészen más képet fest az asinarai állapotokról, nem csoda, hogy amikor 1919-ben publikálni akarták tanúvallomását, csak cenzúrázva tehették meg! Szerinte az olasz őrök könyörtelenek voltak, és a furkósbot volt számukra az egyetlen szótár, amely révén érintkeztek a foglyokkal. Agnelli százados a bestiális erőszak szakadatlanul ismétlődő jeleneteiről számol be: az őrség, hogy erejét demonstrálja, gyakran püfölte a félig éhen halt, ellátmányt kolduló „szerencsétlen ördögöket”. A visszaélésekről tett jelentések később rejtélyes módon eltűntek a római hadilevéltárból. A paradicsomi szigetet így változtatta egyetlen hatalmas koncentrációs táborrá az itáliai katonaság. „Mi a tábor? Sebtében és gyatrán felszerelt, a külvilágtól szinte mindig hermetikusan elzárt terület, ahová tömegesen gyűjtenek össze veszélyesnek vagy kártékonynak feltételezett egyéneket vagy embercsoportokat, mostoha körülmények között és tökéletesen érzéketlenül elemi jogaik iránt. A tábor alapvető célja a kiiktatás (…). A tábor lehetővé teszi, hogy (…) a társadalom testéből kimetsszen minden, politikailag, fajilag vagy társadalmilag gyanús, mi több, ténylegesen veszélyes személyt, például a hadköteles korban lévő férfiakat” – írja Joel Kotek és Pierre Rigoulot A táborok évszázada című könyvben (Nagyvilág Kiadó, 2005). Az ő lágermonográfiájukból megtudható az is, hogy a koncentrációs tábor, az embernek ez a nagyipari „kiiktató” leleménye már ereje teljében működött a XIX. századi Kubában, illetve a búr háború idején Dél-Afrikában. Ám Asinara kutatói nehezen szabadulnak attól a meggyőződésüktől, hogy az első világháborús lágerek – akár Olaszországban, akár Franciaország „fekete kolostoraiban”, akár Magyarországon, mondjuk, a Vas megyei Ostffyasszonyfán – előképét, sőt kezelési útmutatóját adták mindannak, ami alig két évtized múltán a náci haláltáborokban és a szovjet gulágon ért tökélyre. A névvel, születési hellyel, nacionáléval rendelkező, halálában is azonosítható emberi élet, a személyiség, a lélek, illetve a kiszolgáltatottak tömeges pusztulása iránti közöny vonta a legáthatolhatatlanabb drótkerítést e táborok köré.
Az olaszok is inkább hallgatnak Asinaráról. Aki a helyszínen mégis szembesül a történtekkel, szégyennel telve foglalkozik az áldozatokkal: „Bár a hegyeinkben rengeteg osztrák–magyar temető van, az asinarai hihetetlen története és a megőrzött maradványok látványa sokkoló” – írja egyikük az interneten. „A turisták nem gondolnak a fogság borzalmaival, hiszen a Földközi-tenger egyik legszebb panorámája táruk a szemük elé. Az útikönyvekben csak néhány sor tesz említést az eseményekről, a történelemkönyvek még csak nem is utalnak rájuk. Egy 1947-ben íródott szakdolgozat beszél róluk, néhány újságcikk és pár bölcs öreg” – olvasható a L’ Unione Sarda napilap 2006. augusztus 14-i számában (Major Edina fordítása). Mások szerint az olaszok többsége tagadja a haláltábor létezését, pedig a testvériség, a kegyelet és a humanizmus emlékműveként kellene értelmezni mindazt, ami mára a Szamár-szigeten megmaradt.
És a magyarok? Mi még azt sem tudjuk, miről nem kellene hallgatnunk.

**********

Különös romokra leszünk figyelmesek, amikor átgázolunk a tüskés machián. Futónövényzettel félig benőve csonka falak meredeznek a kis kápolna mögött, amelyet a halott bajtársak emlékére emeltek Nemes Györgyék. A téglalap alakú teret bezáró falakból vasrudak állnak ki, kétséget sem hagyva afelől, hogy egykor itt is hadifogolytábor működött. Mennyi rom és tárgyi emlék lapulhat még a bozótosban?
Hamarosan rábukkanunk arra a temetőre is, amelynek létét az idegenvezető határozottan tagadta. Félreeső helyen, magas kőkerítés mögött fekszenek az első világháború és a kolerajárvány olasz halottai, ugyancsak elfeledve. Tengerészcsomóval lekötözött kilincset kell csupán lenyomnunk, hogy kitáruljon a rozoga kapu, és egy öreg píneáról izgatott madárraj rebbenjen föl: törött kereszt, beton Krisztus omladozik a hősi halottak emlékműve fölött, mellettük fekszik az anconai Durante Natale, a 16. gyalogezred ifjú katonája, aki csak két esztendővel volt idősebb Szűcs Andrásnál, feltehetően a tábor egyik őre, és 1916 márciusáig szabatott ki az élete. A fal mentén végig apró sírhalmok sorakoznak – a kolera ugyanúgy aratott a helybéliek között. Látszik, hogy hónapokig nem jár erre teremtett lélek, és hogy ezek a halottak is legalább olyan elhagyatottak, mint a Monarchiáéi… Amikor kilépünk a kapun, a mi gyarló szárazföldi csomónkkal rögzítjük vissza a kilincset.

*********

Ferrari tábornok kimutatása szerint a több mint tizenhatezer túlélőből 7200, azaz 43 százalék volt szerb és horvát, 3300 (20 százalék) cseh, 2400 (14 százalék) magyar és 1360 (8 százalék) osztrák. Lehetetlen megmondani, hogy az Észak-Szerbiából elindult teljes fogolylétszámnak hányad része volt magyar nemzetiségű, de azt biztos, hogy honfitársaink jelentős számban vettek részt a pristinai halálmarsban – a veszteséglistát ennek arányában gyarapítva. Elenyésző az esélye annak, hogy az ő nevük valaha a felszínre kerüljön. Aki a Balkánon pusztult el, vagy testét a tengerbe hajították, ugyanúgy regisztrálatlanul veszett oda, mint akiket Fornelli tömegsírjaiban földeltek el. Egy idős erdélyi író, aki Szardínián telepedett le, mégis a fejébe vette, hogy „visszahozza” azt, akit csak lehet. Lőrinczi László 2003-ban látogatott a Szamár-szigetre, miután az ott elpusztult magyar hadifoglyok levéltári nyomaira bukkant, meg vén szárd pásztoroktól hallott olyan fenyvesekről, amelyeket magyar rabok ültettek hajdan. Ám a pásztorok történetei csak akkor kaptak értelmet, amikor Lőrinczi egy folyóiratban megpillantotta az Asinarára érkező rongyos szellemseregről készült fotót – „ettől kezdve csak ennek a seregtestnek a tragikus sorsa foglalkoztatott”, írja. Együtt érző, szép esszéivel kezdett harcba azért, hogy a nyilvánosság is értesüljön erről a sötét történetről. Olasz barátja, Giovanni Terranova trentói történész segítségével 1916-os kórházi adatlapokat halásztak elő a kilencvenévi feledésből, és Lőrinczi László – aki korábban Kuncz Aladár raboskodásának helyszínét, a Noir-Moutier-i fekete kolostort is fölkereste, nyomozásáról „irodalomtörténeti riportban” számolt be – végül összesen 450 nevet emelt ki a papírhalomból! Az olasz hatóságok torz átírásában, megcsonkítva, sokszor alig felismerhetően, de ott sorjázott cikkeiben például Nagy Jozsef, Besfa Imre, Fejers Janos, Pocsz Janos, Nagy Janos, Gyura Dezső, Mucska Tifüsz, Wlasics József, Fodor Laslo, Kubanecz Janos, Boldizsar Jozsef, Lojos Istvan, Kovacs Gabor, Nytrai Janos.
Hiába nyomoztunk Lőrinczi úr után, sajnos nem akadtunk nyomára. Utolsó írását 2010-ből olvastuk, ott ekképpen fogalmaz: „tekintettel hajlott koromra (elrúgtam a 91-ik évemet!), búcsúzom a szamárszigeti földben nyugvó magyar hősöktől, akiknek a nevét nem tudtam átmenteni az utókor emlékezetébe”. Csak remélni tudjuk, hogy ez az ember, aki matuzsálemi korában is halott magyar katonákat ment, még életben van… Ő hívta föl a figyelmet arra is, hogy feltehetően az albániai kontingens után is érkeztek magyarok a Szamár-szigetre: az isonzói–doberdói csaták foglyai! Valamint arra, amit mi szárd falvakban hallottunk: a magyar bakákat, mivel kitűnően értettek a mezőgazdasághoz, „kiadták” földekre dolgozni. Mások bányákban, ipartelepeken pótolták a háború miatt kieső helyi férfi lakosságot. Hol egy templomi freskó, hol egy szignált festmény maradt utánuk. És, amint megtudtuk egy Lotzorai nevű kis szárd faluban – bár írásos nyomára mi nem akadtunk a helyi plébánián –, tömegsírok is: sokan közülük maláriában pusztultak el, miután átvészelték az erőltetett menetet, az éhezést és a kolerát. Talán az ő nevüket is föl lehetne kutatni.
– Kétségtelen, hogy ezeknek az embereknek a munkakörülményei rosszak voltak, élelmet alig kaptak, úgyhogy hamar megbetegedtek, sokan meg is haltak, de a nevük fönnmaradhatott az adott települések halotti anyakönyveiben – válaszolja kérdésünkre Luca Gorgolini fiatal bolognai történész, aki maga is az első világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell’Asinara (Asinara nyomorultjai) címmel az „ördög szigetéről”, amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok, az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolói alapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint is egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról többek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be – a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat.
– Már nincs esély azonosítani a hadifogolytáborokban odaveszett embereket – jelenti ki Bonhardt Attila ezredes, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatója, aki az első háború hadifogolyvilágát kutatja. – Asinarán az volt a gond, hogy az olaszok nem számítottak ekkora létszámú és ennyire leromlott állapotú embertömegre. A vesztegzár két hetét követően vissza akarták vinni őket a szárazföldre – csakhogy kitört a kolera, így húzódott el fél évig ez az időszak. Bonhardt ezredes is megerősíti, hogy a Szamár-sziget magyar rabjainak emlékezete sajnálatos módon kiveszett a honi közemlékezetből – ahogy 1945 után az egész első világháborús szereplés is tabutéma lett. A HM Hadtörténeti Intézetének többek között a szicíliai Vittoriával van kapcsolata, ott múzeumot is berendeztek a magyar hadifoglyok emlékére, akik közül nyolcvanan vesztek oda. Asinarával még nem épült ki hivatalos összeköttetés, annak ellenére, hogy ott pedig ezrek tűnhettek el névtelenül.
Mint Bonhardt Attilától megtudjuk, Olaszországból összesen kilencvenötezren térhettek haza Magyarországra a háború után, a fogságban meghaltak száma ismeretlen. Ahogy homály fedi a legnagyobb fogolytemető, Oroszország halottait is, ahol hatszázezren raboskodtak. Közülük néhány tízezer magyar tért vissza hajón vagy Lengyelországon át gyalogolva, itt gyűjtőtábort hoztak létre számukra, hogy megkönnyítsék hazaszállításukat. Ezt a helyet Oswiecimnek hívták. Később meg Auschwitznak ejtették.

**********

Tengeri kagylókból hallani azt a mély, mindent átjáró búgást, amely betölti a dombtetőre emelt épületet. Szótlanul állunk a lelakatolt, dróthálóval borított kapunál, amelyen bécsi kerékpárosok hevenyészve odakötözött zászlóját rángatja a szél. Odabent az erős őszi napfényben szinte fellobbannak a lábszárcsontok és a koponyák, amelyekből sormintákat raktak ki gondos kezek a hatalmas vitrinekben. Arcunkat a rácsoknak szorítva, csupán távcsővel tudjuk kibetűzni az utolsó vitrin helyére rögzített márványtáblát: „Ungheria” és „Ungherese”, azaz a Magyarország és a magyar szó többször is szerepel a tiszti nevek alatt. Az oltáron olasz nyelvű felirat: „A dicsőséges osztrák–magyar és olasz katonák emlékére – hogy ne felejtsünk. 2011. augusztus 14.” Olasz és osztrák koszorúk a tábla körül, magyart nem látunk. Jó ideje zárva van az asinarai csontkápolna, mert valaki ellopott innen egy koponyát, és az interneten elárverezte… Öt-hétezer (ki számolta?) k. u. k. katona, köztük sok száz magyar nyugszik abban a tengeri morajjal megtelt osszáriumban, amelybe a harmincas években gyűjtötték össze a tömegsírok halottait, és amelyre a PAX szót, illetve az AU betűket (osztrák–magyar) írták föl. Talán csak a szibériai katonatemetők fekszenek olyan elérhetetlen távolságban, mint ez a méltó és gondozott szardíniai emlékhely. Faragó László volt hadifogoly tiszt, aki túlélte a balkáni halálmarsot, szomorúan teszi szóvá 1935-ben, hogy a háború elején még bizonyos gúny és rosszallás övezte azokat, akik a harcok során fogságba estek. „Közöttük áruló, gyáva, aki esküjét megszegve, csapatját elhagyva került az ellenséghez, nem volt. A világháborúnak csaknem valamennyi harcterén ezrek, tízezrek jutottak az ellenséggel szemtől-szemben harcképtelen helyzetbe, ahol a hősi halál vagy a hadifogság csupán a kiszámíthatatlan sorstól, a merő véletlentől függött. A végsőkig kitartó, küzdő hadifoglyok kötelességteljesítés, katonai értékelés tekintetében semmi körülmények között nem eshetnek tehát kedvezőtlen, bántó megítélés alá s legalább is olyan megbecsülést érdemelnek, mint azok, akiket akár szolgálati beosztásuk, akár szerencséjük megkímélt attól, hogy szemtől-szembe kerülhessenek az ellenséggel olyan helyzetben, ahol más sors már nincs, mint a halál vagy a hadifogság” – tiltakozik Faragó László, tudatosítva, hogy „Ezrek tűntek el örökre, akiket sehol és soha nem vettek számba, akik kifosztva, megcsonkítva hegyek közt, erdőkben, szakadékban, mocsarak, folyók iszapjában szenvedték el hősi kitartásukért a vértanú halált.”
A csontkamra alatt Asinara ritka fürdőhelyeinek egyike, az „Ossario Beach”: ezt a gyönyörű öblöt láthatják mindennap a katonás rendben összegyűjtött halottak. „A horgonyt felhúzzák, visszanézzek, hogy Isten hozzádot mondjak bajtársainknak, akik amögött a fehér fal mögött és a zöld fű alatt fekszenek. (…) Aludjatok jól, a dagály majd hírt hoz távoli szülőföldetekről” – búcsúzkodik elérzékenyülten Sramek József cseh katona, amikor félévnyi megpróbáltatás után a túlélőkkel egyetemben elhajózik Franciaország felé – hogy ott folytatódjék a k. u. k. szellemsereg odisszeája. A szigeten maradt, és most e kamrában pihenhet Szucs Andreas, azaz Szűcs András is, aki az Alsó-Fehér vármegyei Tövisen született a millennium esztendejében.